– Már gyerekkorodban is szívesen ragadtál ecsetet, vagy később, felnőttként kezdtél el festeni?

– Egész eddigi életemet végigkísérte valamilyen formában a vizuális művészet. Gyerekkoromban rajzolni szerettem, fiatal felnőttként nyolc éven keresztül dolgoztam tetoválóként, ahol a bőr helyettesíti a vásznat, a festészettel pedig valamivel több mint tíz évvel ezelőtt kezdtem el ismerkedni. Egy régi festmény hatására ragadtam ecsetet először, ami egy zománcos, kopott kancsót ábrázolt. Vízfestékkel volt megfestve és annyira tetszett, hogy én is ki akartam próbálni. A gyermekeim iskolai vízfesték készletét és ecseteit vettem kölcsön első alkotásom elkészítéséhez.

– Hogyan sikerült az első alkotás?

– Nem valami jól, de ez egyáltalán nem meglepő. Ekkor kezdtem el internetes oktatóvideókat nézni, majd találkoztam néhány festővel, akik már évtizedek óta foglalkoznak ezzel a művészeti ággal. Tőlük nagyon sok segítséget kaptam, de nem festeni tanítottak, mert azzal a saját stílusukat erőltették volna rám. Inkább az anyaghasználatot, színkeverést sajátíthattam el tőlük, valamint azt is elmagyarázták, hogy melyik anyag hogy viselkedik.

– Aki bőrre tud rajzolni, egyértelmű, hogy tud festeni is?

– Nem. Teljesen más a két technika. A tetováláshoz tudni kell rajzolni, a hangsúly pedig a vonalak húzásán és satírozáson van. A festészetben azonban nem a rajzolás a legfőbb szempont. Itt színeket, formákat dolgozunk össze és csak nagyon ritkán van szükség vonalakra. A színkeverés azonban mind a két területen jelen van.

– Van kedvenc technikád?

– Az elején szinte mindenki ecsettel kezd el festeni. A festőkést még akkor soknak éreztem, de egyszer kipróbáltam és megszerettem. Ma már ez a kedvenc eszközöm, de sok képembe belenyúlok ujjal és tenyérrel is. Először az olajfestéktől is tartottam egy kicsit. Tudtam, hogy a rétegfestésnek megvan a technikája. Alapozni kell a vásznat és hígítót is kell használni. Ezeket mind ki kell tapasztalni. Ezért vízfestékkel kezdtem el dolgozni, ami gyorsan megszáradt. Ma már nagyon élvezem, hogy az olajfestékkel készült képeimbe még öt nappal később is bele tudok nyúlni, ugyanis sokszor előfordul, hogy befejezek egy képet, de a lelkem nincs megnyugodva. Azt érzem, hogy bele kell nyúlnom utólag, annak érdekében, hogy azt tudjam mondani, elkészült. Érdekesség, hogy a gitárt ábrázoló képet ételfestékkel készítettem. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan viselkedik az anyag a vásznon.

– A Vegyes realizmus képanyagában találunk tájképeket, emberábrázolásokat és néhány absztrakt festményt is. Ezek a kedvenc témáid?

– Mindenféle témát szeretek megfesteni. A figurális képeknél azonban, ha jól megfigyeled, nincsenek kidolgozva az arcok. Portréból soha nem voltam jó, mert nem is érdekelt. Ezért az ilyen képeim megfestésekor úgy állítom be az alanyt, hogy valami takarja a szemét, vagy profilból ábrázolom, ahol nem kell olyan részletesen kidolgozni az arcot.

– Mi a helyzet a tájképekkel? Fejben születnek meg, amiket később vászonra viszel, vagy meglátod a témát valahol és azt fested meg? Vagy esetleg a kettő kombinációja? Látsz valahol egy tájat és a saját ötleteid alapján kiegészíted?

– Nem minden valóság, ami a tájképeimen megjelenik. Nem adom vissza soha ugyanazt, amit korábban láttam. Általában abból kiemelem a fő témát, a háttér – pl. az ég színe – viszont már az éppen aktuális hangulatomat, lelki állapotomat tükrözi.

– Megmarad a festés hobbinak?

– Nem, ez az életcélom. Tíz éve kezdtem el festeni és kb. négy éve erősödött meg bennem az elhatározás, hogy csak ezt szeretném csinálni. Az érzem, hogy ez az utam.

Szöveg, fotók: Nagy Réka
Forrás: uni-eszterhazy.hu

< Vissza