II. Rákóczi Ferencz kamarása, M. Pál és Torma Éva fia, született 1690. aug. Zágonban (Háromszék); atyja Thököly pártján levő erdélyi úr volt, kit mint bujdosót hűtlensége miatt a havasalföldi vajda kiadta Heisternek, a ki őt Fogarason, 1700 körül kivéteztette. M. szülei reformátusok voltak, de mostoha atyja (Boer Ferencz) hatására már gyermekkorában a r. kath. hitre tért át, melynek élte végeig buzgó híve volt. A jezsuiták kolozsvári convictusában tanult. 1707-ben már II. Rákóczi Ferencz «belső inas»-a (apród) lett, a ki két év mulva «bejáró»-vá léptette elő. 1711-ben Rákóczi csillaga lehanyatlott és M. puszta szeretetből és megható hűségből elkisérte urát bujdosása útjára. Vele volt Lengyelországban, együtt tette meg vele a tengeri utat Francziaországba, a hol 1713. jan. 13-tól 1717. szept. 15-ig időztek, mikor is III. Ahmed szultán meghívására Törökországba utaztak. A Párisban töltött idő elég alkalmat nyujtott neki a franczia culturával és irodalommal megismerkednie. Törökország partján, Gallipoliban okt. 10. kötöttek ki, s ettől fogva a szultán birodalmában várták az európai események alakulásától, a török háborútól, a franczia szövetségtől, hogy mint szabadítók visszatérhessenek a hazába. Meg is jelentek a szultán drinápolyi táborában, de a háború kedvezőtlenül folyt a törökökre nézve s az 1718 nyarán 24 évre kötött passzaroviczi béke meghozta nekik az első kiábrándulást. Aug. 24-től szept. 21-ig Bujukderében, azután pedig Jenikőben szállott meg Rákóczi híveivel, a honnét berándultak Konstantinápolyba; sátoroztak az ázsiai parton is Bekhorban. Végre 1720 tavaszán a porta Rodostót tűzte ki, a Marmara-tenger partján, bujdosóink végleges szállásául, hova ápr. 24. érekeztek meg. Itt teltek el M. hátralevő évei, 42 esztendő, örök honvágy között. Anyja a 20-as évek elején mindent elkövetett, hogy kieszközölje fia hazatérhetését; M.-nek csak folyamodnia kellett volna amnestiáért, de nem akarta elhagyni az öregedő fejedelmet. Később, mikor Rákóczi már nem élt, III. Károly halála után folyamodott az új királyhoz, Mária Teréziához hazatérhetésért, de sikertelenül. A hontalanság eleinte tűrhetőbb volt; a kolostori rendtartás mellett is, melyet a fejedelem a magyar telepen megkövetelt, eleinte hangosabb volt az élet, míg többen voltak; némi társas életről is lehetett szó, míg asszonyok is voltak a száműzöttek közt, néhány előkelőbb bujdosó felesége. Ekkor szövődött M. életének is idillikus regénye Kőszegi Zsuzsi iránt. Vonzalmuk kölcsönös volt, de Bercsényiné halála után (1723) Zsuzsi Bercsényinek nyujtotta kezét. s mikor Bercsényi után özvegyen maradt, 1726-ban Lengyelországba költözött. Vele M. életének legderűsebb sugara tünt el. A bujdosók is egyre gyérültek és mikor Rákóczi 1735-ben meghalt, M. szeretetének legfőbb tárgyát is elvesztette. Rákóczi József 1738-iki expeditiójában félkedvvel vett részt. Még örült, hogy a töröknek nem sikerült benyomulnia Magyarországba s a magyarok és erdélyiek nem siettek zászlójuk alá. M. 1739. jún. 5. hagyta el Csernavodát és Bukarestbe utazott, hol a vajda nagy kitüntetéssel fogadta; útját Zayval Foksánig folytatta; szept. 4. közeledvén a muszka, visszafelé indult és 17. ismét Bukarestbe érkezett; itten lázzal küzdve sinlette át a telet. Majd beleunván a porta a bujdosókkal való tüntetésbe, visszarendelte őket Rodostóba, hova 1740. máj. 26. elindulva Zayval, jún. 21. érkeztek meg. Mikor az 1741. hazakéredzkedés nem járt sikerrel, M. vallási megnyugvással tűrte sorsát. Unalmát könyvirással, franczia vallási és szépirodalmi művek átdolgozásával űzte el. Egymásután temette el budosó társait; 1758. okt. 22-től Zay Miklós báró halála után egyedül maradt; rá szállt a főnöki méltóság. E végső években (1759-61) engedelmet nyert, hogy levelet válthasson a családjabeliekkel, Huszár József báróval, s könyveiből is küldött haza. Meghalt 1762. okt. 2. Rodostóban pestisben.

Forrás: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái VIII. (Löbl–Minnich). Budapest: Hornyánszky. 1902.

< Vissza